2012. március 12.
Egy klasszikus stílusikon
Audrey Hepburn életútja a divatikonok sorában!

2012. március 6.
A Chanel divatház
A világ egyik leghíresebb divatházának története

A XIX. század művészetéről

Realizmus
Impresszionizmus
Neoimpresszionizmus
Posztimpresszionizmus
Szimbolizmus
Historizmus, akadémizmus
Eklektika
Szecesszió

Realizmus
(XIX. század)

Történelmi háttér

A közéletben inkább a reformok domináltak. Ekkor vált a kapitalizmus világrendszerré. Megjelentek a szindikátusok (iparvállalatok ideiglenes szövetsége), a konszernek (a formálisan önálló vállalatok, de irányításukat azonos tőkés társaság végzi), az első túltermelési válságok, a harc a piacért. A nagyipari termelés a világ minden részén gyökeret vert, és ennek következtében az életforma is gyökeresen átalakult, megnőtt a társadalmi mobilitás (mozgás egyes rétegek, osztályok között). A korszak vezető nagyhatalma egy ideig még Anglia volt, amely erre az időre óriási gyarmatbirodalmat hozott létre. Egyes nagyhatalmak, Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország gazdaságilag és politikailag megerősödtek és gazdasági versenytársakká váltak. A XIX. század közepén, az utópisztikus szocialisták elméletei után, Karl Marx (1818-1883) és Friedrich Engels (1820-1895) kidolgozta a tudományos szocializmus elméletét, amely a nemzetközi proletármozgalmak ideológiai hátterét képezte.
Hazánkban a forradalom bukása után az elnyomatás évtizedei következtek. Ez akadályozta a kapitalizmus kialakulását. Ausztria a poroszoktól elszenvedett veresége után hozzájárult a kiegyezéshez. így jött létre az Osztrák-Magyar Monarchia, s megkezdődött a dualizmus időszaka. Megnyílt a kapitalizmus fejlődésének időszaka.

Eszmei háttér

A realizmus eszmei hátterét egyrészt a természettudományos beállítottságú pozitivista filozófia, másrészt a metafizikus beállítottságú akarat- és életfilozófiák adják. Emellett jelentős szerepet játszik e korban a darwinizmus és a marxizmus is. A romantikus ellentétekben való gondolkodást a valósághű, realista látásmód váltja fel, amely a korabeli életet, embert és eseményeket értelmezi, és fokozottan összpontosít a természetábrázolásra.

Darwinizmus
Az emberkép tartós változását okozza Charles Darwin evolúciós elmélete, aki az élőlények feltételezett evolúcióját (egymásból való kifejlődését) mutatja be fő müvében, A fajok eredetében (1859).

Pozitivizmus
A pozitivizmus képviselői a felvilágosodás örököseként a tapasztalatban, a tényekben (= pozitívum) véltek biztos támaszt találni, s feltétlen bizalommal tekintettek a természettudományokra. A vallásos és metafizikai (a tapasztalat határán túli) magyarázatokat kívülrekesztették vizsgálódásuk körén, és egyben lemondtak arról, hogy az élet végső kérdéseire választ keressenek. Hatásuk megmutatkozott a társadalom értelmezésében. A természettudomány - elsősorban a biológia - módszerét, és a törvény fogalmát alkalmazták a társadalomra. Az erősebb kiválogatódásának darwini elméletét kiterjesztették a nemzetek fejlődésének a magyarázatára, ezzel ideológiai alapot teremtettek a kíméletlen gazdasági szabadverseny és a társadalmi egyenlőtlenségek számára.
Auguste Comte (ogüszt kont; 1798-1857), John Stuart Mill (1806-1873).

Festészet

BARBIZONI ISKOLA
Az 1836 körül Párizs mellett letelepedett francia tájképfestők alapították. A felfokozott romantikus táj festészettel ellentétben a barbizoniak a természet tanulmányozását tűzték ki célul. A bensőséges hangulatok kifejezésére törekvő stílusukra erősen hatott a holland tájfestészet. Panteisztikus természetszemlélet jellemzi felfogásukat (a panteizmus a természetet istennel azonosító filozófiai irányzat). Magánykeresésük menedéke a természet. A táj aprólékos részleteivel való megjelenítése a naturalizmushoz vezet némely alkotásban.  A francia reálizmus politikai, szociális és morális tartalmú témáit Courbet és Daumier dolgozta fel. Monumentalitás, az általános kiemelése és kompozícióba sűrítése, a drámaiság vagy szépítés nélküli valóságábrázolás, a fizikai munka és a szociális problémák ábrázolása, „realizmus" jellemzi müveiket. Francois Daubigny (dobinyi; 1817-1878), Jules Dupré

PEREDVIZSNYIK-MOZGALOM (Vándorkiállítók Társasága)
A XIX. század II. felében dolgozó orosz művészcsoport forradalmi mozgalmának elnevezése. 1863-ban 13 fiatal festő fellázadt a cári Képzőművészeti Akadémia merev klasszicista szemlélete ellen, és megalakította a Vándorkiállítók Társaságát. A fiatal művészeket az orosz valóság vonzotta, saját koruk és társadalmuk problémái. Fő műfajuk a kritikai jellegű zsánerkép (életkép; a köznapi élet eseményeit ábrázoló festmény), az orosz táj sajátosságait bemutató tájfestészet és a történelmi kép. Vezetőjük és szervezőjük az 1870-es, '80-as évek egyik   legnagyobb   hatású   művésze,   teoretikusa   és   pedagógusa:   Iván   Nyikolajevics Kramszkoj (1837-1887).

MAGYARORSZÁGI REALIZMUS
Munkácsy Mihály a kritikai realizmus egyik legjelentősebb képviselője. Bécsben, majd Münchenben tanult, később Düsseldorfban, majd Párizsba költözött. Párizsban festett képeit a francia kritika támadta, ami elbizonytalanította. Elfordult a népi témáktól és nagyméretű vallásos képeket festett. Szalonképeivel nagy népszerűségre tett szert. Festészetének legjelentősebb alkotásait az impresszionizmus hatása alatt, ezután hozta létre (Gesztenyesor: Poros út; Tájkép folyóval). Az első olyan magyar művész, aki a romantikus historizmus külsődleges emberábrázolásaival szemben a valóság mély átérzése alapján festett. Nagy hatást gyakorolt kortársaira (pl. Paál László, Mészöly Géza) és a későbbi magyar festőnemzedékre. Munkácsy utódait a XX. század elején működő „alföldi festők"-ben találhatjuk meg. Az alföldi festészet elnevezés nem fedi a földrajzi fogalmat, azokat a festőket jelöli, akik a paraszti sorsot, az Alföld népének küzdelmeit, életét ábrázolják konzervatív, megbízható kifejezésformában.

Irodalom

Az irodalmi realizmus nemcsak a XIX. századi, hanem az egész világirodalom csúcsait adta, miközben a képzőművészeti realizmus csak egyike volt a sok fontos XIX. századi irányzatnak, de pl. a vele párhuzamos impresszionizmus festészeti jelentőségét meg sem közelíti. A realista írók szembefordulnak saját korukkal, s az a törekvésük, hogy a valóságot minden eszményítéstöl mentesen, minél hitelesebben ábrázolják. Tudatosan törekszenek a táj- és helyrajzi adatoknak, a szereplők külső és belső sajátosságaira vonatkozó részleteknek minél hívebb, valósághűbb bemutatására. A romantikus életképszerü és kalandos regényeket egyre inkább felváltotta az ember lélektani fejlődését ábrázoló kis- és nagyepika. A cselekmény ok-okozati alapon, a jellemekből következően bontakozik ki. A hősök sokoldalúan bemutatott, életszerű, nem idealizált, személyes ismerősünket idéző alakok. A jellemek áKrázolása szinte tökéletessé vált. A realizmus a drámában és a lírában is jelentkezik. Valószerű, dokumentáló hitelesség jellemzi.
A stílusirányzat a XX. században is tovább él, meg-megújul.

Impresszionizmus
(1874-től a XX. sz. elejéig)

Előzményei: William Turner (viljem törner; 1775-1851) fénymisztikája, a barbizoni festők tájszemlélete, John Constable (dzson konsztébl; 1776-1837) atmoszférikus táj festészete, és a plein air-piktúra (piktúra = festészet). Nevét az irányzat Monet A fölkelő nap impressziója (impresszió = benyomás) című festményéről kapta (1874).
A francia impresszionizmus kora nálunk a romantikus történelmi festészet virágzásával esik egybe.

Jellemzői:
-a fény, a levegő, a valőr (a színek telítettsége), a reflexek (visszatükröződő színek) optikai problémái foglalkoztatják a művészeket
-a lokálszínek (a tárgyak felületi, helyi színei) kis színfelületekké esnek szét
-a látvány friss, közvetlen rögzítése a cél
-kiegészítő színek: minden szín kiegészítő színével színezi a környezetet, az árnyék is színes; a zöld és vörös, a lila és sárga, a narancs és kék egymás kiegészítő színei
-a palettán való keverést felváltja az optikai keverés (a szemünkben állnak össze színekké az egymás mellé helyezett kisebb színfoltok, ecsetvonások)
-vibráló tónusok, oldott, laza ecsetvonások
-szubjektív látásmód, a változó, véletlenszerű elemek beépítése a kompozícióba
-hiányzik a kontúr- és a vonalperspektíva; a kép igazi tárgya a fény maga
-a szobrászatban bravúros fény-árnyék hatások, festői felületkezelés

Irodalom

Az egyéni érzések, hangulatok, pillanatnyi lelkiállapotok, költői képek, zenei elemek, hangfestő szavak, szómuzsika, szinesztézia, meghökkentő szókapcsolatok érzékletes ábrázolására szokás az „impresszionista" jelzőt használni. A költészetben a zeneiség, a verstan szerepe különösen fontossá válik, a költői képek és rímelés használatában a költök új utakra lépnek (Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula). Az epikában forradalmian új jelenség a hagyományos időrendi elbeszélésmód helyett az idősíkok váltakozása, amely az emberi tudat mozgását, az emlékezést, az asszociációkat (= képzettársításokat) követi (Marcel Proust, Krúdy Gyula).

Zene

A zenei impresszionizmusnál a hangok, akkordok festői jellege kerül előtérbe. Claude Debussy (döbüsszi; 1862-1918), Maurhe Ravel (1875-1937)

Neoimpresszionizmus
(XIX. század vége)

Az impresszionizmusból kinövő festészeti irány. A pointillizmus (e. poentilizmus) nevet F. Fénéon francia író és művészeti kritikus adta, aki ugyanakkor tudományos impresszionizmusnak is nevezte. Ezt az elnevezést azért kapta, mert képviselői a képet apró pontszerű (point) ecsetvonásokból építették fel. A felület felosztása miatt szokás divízionizmusnak (= felosztás) is nevezni a mozgalmat. A neoimpresszionisták nem fogadták el az impresszionisták véletlenszerű felfedezéseit, tudományos alapokra kívánták helyezni azok tapasztalati fényelemzését. A felület optikai törvényeit tudatosan kutatták. Foglalkoztak a látás pszichológiájával, a fény és a szín analízisével (elemzésével). Általában csak alapszíneket használtak apró foltokban. Müveikben visszatért a kontúr- és a vonalas perspektíva. Georges Seurat (zsorzs szörá; 1859-1891) Paul Signac (pól szinyák; 1863-1935) Henri Edmond Cross (1856-1910)

Posztimpresszionizmus
(a XIX. század utolsó harmada)

Gyűjtőneve mindazoknak a képzőművészeti törekvéseknek, amelyek más-más céllal az impresszionizmusból indultak ki ugyan, de azt különbözőképpen fejlesztették tovább, ezért gyakran beleértik a pointillizmust, a nabis (nábisz) festőcsoportol, és a magyar Gresham-kör munkásságát is. Képviselői elszakadnak az önmagáért való természetábrázolástól. A műalkotás törvényeinek keresésére, a kompozíció tartalmi-formai egyensúlyára helyeződik a hangsúly.
Paul Cézanne (pól szezánn; 1839-1906) Paul Gauguin (pól gogen; 1848-1903) Vincent Van Gogh (venszan; 1853-1890) Henri de Toulouse-Lautrec (anri dö tulúz-lotrek; 1864-1901)
Mindez mutatja, hogy a csoport jelentősége nem annyira az elméleti meggondolásokban, mint inkább a posztimpresszionista stílus dekoratív, szecessziós iránya kibontakozásában és népszerűsítésében rejlett. Grafikai munkásságuk a modern plakátművészét és alkalmazott grafika első nagy korszaka.
A nabis mozgalom a XIX. sz. végén a posztimpresszionizmus záróakkordja. Felix Valloton (1865-1925), Paul Elie Ranson (1862-1909), Aristide Maillol (májol; 1861-1944).

Szimbolizmus
(XIX. század második fele)

A szimbolizmus elnevezést Moréas (moreász) költő a Figaro című lapban használta legkorábban. 1889-ben jelentkezett először Gauguin és a szintetista csoport (dekoratív, szintetizáló formaadás jellemezte) szimbolista kiállítással. Lényege a naturalizmussal való szakítás, a valóság megvetése, az eszmékhez és az álomba menekülés.
A XIX. század második felében a romantika illúzióiból, a liberalizmus derülátó fejlődéshitéből kiábrándultak az emberek. A művészet egyrészt a realizmus felé fordult, másrészt a szimbolizmus révén folytatódott a késő romantika, amely már a csalódásokon, illúzióvesztésen túl - az életfilozófiákkal rokon módon - az egyéni lét kiteljesedésének a módját kereste. Elvei az irodalomban alakultak ki. de a festészetben is sok követője volt. Felfogása szerint a művésznek a dolgok mögött meghúzódó eszmei valóságot kell érzékeltetnie. A szimbolista festmény eszmei, jelképes, szubjektív, érzéki és dekoratív egyszerre. Mesterei vonzódtak az idealista, a misztikus és a különleges, fantasztikus, irreális témák iránt. Az álom és a halál tartományát vizsgálták.
Fontos kifejezések:
dekadencia: bomlás, hanyatlás, kulturális bomlás, hanyatlás
szinesztézia: („összeérzés") különféle érzetek egymásba fonódása, összekapcsolása, pl. bársony nesz; halk sugárkoszorú; hűvös suhogós
szuggesztió: sugalmazás, sugallás, befolyásolás, ösztönzés, ráhatás
miszticizmus: hit abban, hogy az ember közvetlenül érintkezhet a természetfeletti erőkkel
szimbólum: jelkép; a világ dolgai közötti rejtett kapcsolatok érzékeltetése átvitt értelmű formákkal

Irodalom        

A szimbolizmus a szépség vallásaként a tapasztalat mögötti valóságot kívánja kifejezni. Szimbólumot ugyan más korok is alkalmaztak de ezek jelentése társadalmi hagyományként élt, közismert és egyszerű volt. A jelkép most központi szervezőéivé lett a művészetnek. Jelentése többértelmű, szubjektíven megfejthető és összetett. A modern szimbólum a költő/író egyéni leleménye. A műalkotás feladata, hogy megéreztesse, megsejtesse a jelenségek mögött a kimondhatatlant, a logikus, ésszerű közlés számára hozzáférhetetlen lényeget. A természetben rejtelmes analógiák (hasonlatok), megfelelések működnek. Gyakori eszköz a szinesztézia, pl. „zöld víz lágy íze folyt". A költői képa'kotásban a mitológiai alakok jelentős helyet kapnak.
Paul Verlaine (vérien; 1844-1896) William Butler Yeats (víljem bátlerjétsz; 1865-1939),
Charles Baudelaire (bodler: 1821-1867)   

Historizmus, akadémizmus
(a XIX. sz. vége, XX. sz. eleje)

Historizmus (1880-1920). A XIX. század európai és amerikai művészetében, főleg az építészetben megmutatkozó s szorosan a romantika történelemszemléletéhez kapcsolódó áramlat, melyet a történelmi stílusok felújítása jellemez. Az építészeti historizmust eklektikának (válogatás) is nevezik (lásd ott!), különösen akkor, amikor a különféle stílusokat ugyanazon épületen belül keverik. A historizmus főleg a neobarokk formák felújításában mutatkozott meg a festészetben és a szobrászatban, különösen az emlékműszobrászatban. E stílusirányzat szoros kapcsolatban van az akadémizmussal.

Akadémizmus
A XVII-XVIII. századi művészeti akadémiák szemléletéhez mereven ragaszkodó irányzat, amely a rajz-, a festő- és mintázókészség, valamint a kompozíciós módszerek elsajátítását tekintette a művész legfontosabb feladatának. Az akadémikusok a klasszikus művészet formajegyeit receptszerűen követik, külsőlegesen alkalmazzák. Mély jellemábrázolásra nem törekednek. Kompozícióik sematikusak, alakjaik színpadra állított bábokhoz hasonlóak. A XIX. századi polgári társadalom hivatalos művészete, reprezentatív (rangját, társadalmi tekintélyét mutatósán képviselő) irányzata volt; minden új törekvés a vele való harcban erősödött.
Az akadémizmus a nagypolgárság hivatalos festészete, kiállításaiban és intézményeiben elkülönült a kor haladó festői törekvéseitől. Jellegzetes képviselője a német Karl von Piloty (?—1886), akinek nagyméretű kompozícióit a színpadias, teátrális elrendezés, a felfokozott pátosz (= szenvedélyes lelkesedés), az érzékletes anyagfestés és a pompakedvelés jellemzi. Hasonlóképpen Benczúr Gyula (1844-1920) nagyméretű kompozícióit rendkívüli technikai tudás, káprázatos anyagfestés és színkezelés, de erős színpadiasság jellemzi.

Eklektika
(XIX. sz. második fele)

Építészet

A görög eredetű szó (eklegein) jelentése: válogatás, vagyis a művészek szabadon válogattak a különböző korok stílusainak formakészletéből. Az eklektika valójában nem külön stílus, hanem a romantikában kiteljesedő historizmus késői szakasza, a történelmi korokhoz forduló neostílusok (neo = új) változatos együttesének összefoglaló neve. Lényegében új tér- és tömegalakítás nincs, pluralizmus (= a sokféle stílus létjogosultságát valló felfogás) jellemzi. A XIX. század második fele a nagyipar, a kereskedelem, a városok fejlődésének időszaka. Megváltoztak az építészeti igények is, de az építészet új formanyelve még váratott magára. A múlt kimeríthetetlen tárházából mindent elővettek. Terveztek gótikus középületet, román stílusú templomot, reneszánsz palotát, klasszicizáló múzeumot, elsősorban azonban a reneszánsz, majd a barokk formakincsét alkalmazták a XIX. század építészeti feladataira.
További jellemzői:
-a művészi építészetben az érdeklődés főként a formai problémák megoldására irányult
-a szintek és téregységek rangsorolása a homlokzatképzésben; a plaszticitás fokozása;
-a középtengely kiemelése hangsúlyos
-megjelentek a nagy fesztávolságú csarnokok
-kikísérletezték az acél alkalmazási lehetőségét
-az öntött- és hengerelt vas fokozott használata
-az akadémikus szemlélet korlátozta az építészeti fejlődést, a technika ellentmondott ennek

Szecesszió
(a XIX. sz. utolsó évtizede és a XX. sz. első harmada)

A szecesszió latin eredetű szó, kivonulást jelent. Azokat a művészeket illetik ezzel a névvel, akik kivonultak, elkülönültek az akadémikus művészeitől. Az irányzat a nevét a bécsi Sezession Joseph Olbrich által épített aranyozott, lombdíszes kupolájú kiállítási épületéről kapta, de országonként különféle elnevezései vannak: Németországban Jugendstil (fiatal, új stílus), vagy alapvető  stilisztikai  elemei   után   Lilionstil  (virágos   stílus),   Wellenstil  (hullámzó  stílus); Angliában Lyberty vagy modern styl (sztájl; = modern stílus), Franciaországban art nouveau (ár nuvó; = új stílus), Olaszországban stile Liberty (szabad stílus) vagy Stile Floreale. A „szecessziók" közül a müncheni (1892), a berlini (1899) és a bécsi (1897) volt a legjelentősebb.
Előzményei az angol preraffaeliták törekvései.

Általános jellemzés
A szecesszió határozottan szembefordul a historizálás minden válfajával. Olyan forradalmasító szándékú, a művészetet megfiatalító irányzat, amely arra törekszik, hogy a történeti múlttól elszakadva új, a modern élet lendületét híven kifejező formákat teremtsen.
Szabadon áramló formáihoz a növényvilág stilizált motívumait veszi alapul. Kedvell a különleges, szimbolikus, bizarr témákat. Jellemzi az elvont szépségideál keresése, a dekadens (hanyatló) életérzések kifejezése, felfokozott stilizáltság és az összművészeti törekvés. Mindenekelőtt az építészetben, az iparművészetben, a képzőművészetben kiteljesedő mozgalom. A tárgyalakításban, a grafikában és a festészetben találta meg a maga sajátos munkaterületét. A szecesszió a geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő, szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mindjobban felgyorsuló jelent közvetítse, ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású szembefordulás is a modern világgal. A gyáripar, a tömegtermelés embernyomorító személytelensége ellen tiltakozott. A termelés folyamatában egyszerű eszközzé vált, mechanikus részmunkát végző embernek az alkotói szabadságot akarta  visszaadni. Hitt abban, hogy az egyéniség teljes értékű kifejtésére lehetőséget nyújtó kézművesmunka öröme, az alkotótevékenységben nyert kielégültség a társadalom bajait is orvosolni tudja.

Épitészet

Az építészetben a szecesszió legfőbb érdeme, hogy megszabadította a tervezést a történeti formák és az eklektika idején akadémikussá merevült szabályok kötöttségeitől. Képessé tette arra, hogy a rendeltetésből, a tényleges használatból kiindulva jobban megfeleljen a korszerű követelményeknek. A kezdeti álkupolák, romantikus tornyocskák, bizarr formájú ablakok, falfelületek megformálása után tisztulás figyelhető meg formanyelvében. A kínálkozó lehetőséggel a mesterek - egyéniségüktől függően - más-más módon éltek. Egyeseknél a funkcionális alakítás, másoknál a korszerűséget hangsúlyozó dekoratív forma került előtérbe. S voltak olyanok is, akik szinte képlékeny anyagként kezelték az épületet, a plasztikus forma kifejezöerejét juttatták érvényre. Az építészet addigi történelme során soha nem volt annyira sokszínű, mint a szecesszió idején. Az alkotók szándéka szerint most minden feladat megismételhetetlenül egyedi volt, s megoldása a feltételekhez illően egyéni.

Festészet       

A szecesszió festészetére jellemző a növényi díszítő jellegű (ornamentalis) stilizáltság, a lokálszínek használata (lokálszín = helyi szín; azaz valamely tárgy saját színe, melyet sem fény, sem árnyék nem változtat meg), a körvonalazott, kontúrozott felületek, a dekorativitás, a légiesen megnyúlt figurák, az erős allegorizálás.

Forrás:
Szabó Attila 1997. Művészettörténet vázlatokban. Veritas. Győr.

divatszótár 09
divatikonok 10
olvasóterem 11
könyvtár 12
videótár 13
kvízoldal 14

linkek 15
vendégkönyv 16
kapcsolat 17
site info 18
hírlevél 19
kezdőlap 20